Az első lépés

A pályaudvarról kilépve, mintha átléptem volna egy másik dimenzióba. A nyugodt, várakozó hangulat átcsapott izgalomba. Mindenki egy picit elcsendesedett, átszellemült. Tudjuk, hogy hosszú útra készülünk, egy nagy megpróbáltatásra, ami évekig a hétköznapjaink része lesz. Folytonos várakozás a következő dátumra, amikor megint együtt leszünk és folytatjuk a mi kis kalandunkat. Mintha lassítva láttam volna magunkat kijönni a kapun. A napfény megvilágította az arcunkat, úgy gondoltam, mindenki hasonlóan érez és ez nagyon megható volt. Ekkor valaki megtörte a csendet: "Most merre megyünk?" És itt jöttem rá, hogy ők csak azt várják, merre indulunk. XD

Ekkor eszembe jutott, hogy rajtam kívül, talán Tomi volt valamennyire képben, hogy mikor mi a terv. Igen. Mikor ott, aznap elmondtam negyedszer, akkor jött a válasz: "Jaj, igen, emlékszem!"

Én megszerveztem a túrákat, számolgattam-szakaszoltam, elterveztem, hogy nagyjából, hol töltjük az éjszakákat. Volt, hogy előre egyeztettem kempinggel, önkormányzattal, esetleg szereztem egy-egy napra bográcsot. Igyekeztem minden másnapra ilyet szervezni. Itt fontos szempont volt, hogy tudjunk fürdeni. Készítettem egy kis füzetet MINDENKINEK! (2013-ban. Még fiatalok voltunk.) Aprólékosan tartalmazta a túra minden részletét - borítóval, spirálozva. :D                A buszok és vonatok indulási-érkezési időpontjait, menetjegyek árát, szállások nevét, címét, telefonszámát, látnivalókat, étkezési lehetőségeket. Melyik nap mi a terv, mikor és hova érkezünk. Mindent! És hogy miért kellett ez? Édesanyámnak! ♥ Mert amúgy is egy idegeskedő paragép, de attól, hogy mi valahol csak így sátorban alszunk, és lehet, hogy napokig nem tudjuk tölteni a telefonjainkat, teljesen bepánikolt. Gondoltam a többi aggódó anyukának is legyen mit olvasgatnia, nekik is küldtem - akik még annyit sem tudtak az elején, mint én - mert ugye, senki nem volt képben, így csak annyit mondtak otthon a "Hová mentek?" kérdésre: "Fogalmam sincs, Niki tudja!" Bíztató! XD

Szóval állunk a váróterem kijáratánál, hogy merre is kell menni (én tudtam!), és közösen elhatároztuk, hogy tiszteletünket tesszük a Rockenbauer Pál emlékkopjafa előtt (szemben a parkban), emlékezve a már megtett 541 kilóméterre. Ezután pedig - erőt merítve a következő 864 kilóméterhez - megkezdtük az Alföldi Kéktúrát!